I.

2007 november 8. | Szerző: nincs |

Lábam remegett már a kimerültségtöl, amikor végre felértem a dombtetöre. Ledobtam köpenyem, hátizsákom, és leheveredtem a friss hangába. Az egész átkozott vidéken ez volt az egyetlen zöld folt. Éreztem, ahogy az erö lassan visszatér belém. Elövettem az utolsó flaskámat, amelynek alján lötyögött még egy kevés a tündöklö Ezüst Forrás vizéböl. Mintha folyékonnyá vált mágia csörgedezne le a torkomon, úgy éreztem, miközben behunyt szemmel kihörpöltem az utolsó cseppjét is. Nagyot sóhajtva elhajítottam a kulacsot, majd fonalat, tüt kerestem elö a táskámból, és nekiálltam, hogy befoltozzam a köpenyemen keletkezett égett szélü lyukakat. Nem voltam biztos benne, hogy megéri-e egyáltalán a fáradtságot, hiszen tudtam, mire átvergödök ezen a pokoli vidéken, valószínüleg minden ruhadarab cafatokban fog lógni rajtam. Dehát egy nö adjon a kinézetére még akkor is, ha száz meg száz pokolfajzat vette üldözöbe, és, ha tudja is, hogy ezen a környéken valószínüleg nem találkozik olyan lénnyel, akit egy kicsit is izgatna, hogy áll a frizurája. Nem messze az én zöld dombomtól pár sóbuckányira kanayrgott az út. Semmi nem mozdult, ami jó jel, csak a szél kavargatta a port és görgetett pár fehér csontot a kicserepesedett talajon. Csoda, hogy találtam egy olyan helyet, ahol némi zöld még megmaradt. Valószínüleg egy kis túlélö forrás bugyoghat itt mélyen a felszín alatt. Erre a gondolatra jókedvre derültem. Ha víz van, van erö, ha erö van, van mágia. Behunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem. Kezeim közé préseltem az energiát, tömény kis golyót formáltam belöle, aztán hagytam, hogy duzzadjon, nöjön, s a végén már hallottam, hogy lötyög benne valami. Megkerestem az elhajított kulacsot, és beletöltöttem az értékes folyadékot. Örömmel konstatáltam, hogy friss, hideg, kissé szénsavas ásványvíz az, ami benne kotyog.